Szövegdoboz: Szeretetre kárhoztatva

   Furcsa ellentmondásokba ütközünk, amikor az okokat keressük.  Például annak ellenére, hogy a szülői szerepet boldogan vállaló apák mindegyike életműve betetőzésének tekinti a fiúgyermek világra jöttét, és egy kicsit (vagy nagyon is) saját létének folytatását látja utódjában, előbb - utóbb bizonyos ellentétek, olykor ellenérzések keletkeznek kettejük között. Mondhatnánk, ez természetes, hiszen egyszerűen nincsen konfliktusmentes családi élet, ám az apa-fia kapcsolatot a lélek mélyebb régióiból vezérlik. Éppen amiatt, hogy az apák tudatosan-tudattalanul önmaguk tovább élését szeretnék biztosítani ivadékuk által, igyekeznek is a saját képükre formálni őket. Csakhogy az „emberszabászat” számtalan akadályba ütközik. Tulajdonságaink egy részét például génjeink határozzák meg, ezeket pedig fele-fele arányban örököljük a szüleinktől. Már emiatt sem várható el, hogy a kisfiú valaha is  szakasztott mása legyen a papájának. A szomorú az, hogy ezzel vajmi keveset törődnek az apukák. Főként az úgynevezett macsó-típusúak nem, akik szélsőségesen elégedettek saját külsejükkel, büszkék hódításaikra és egyéb köznapi sikereikre. Szinte még pólyás a baba, de már ugyanilyen maximalisták vele kapcsolatosan is, hiszen egy macsónak nem lehet középszerű gyermeke. Nevessen szebben, sírjon kevesebbet, egyen többet, mint a többi baba. Az oviban ő kapja a legtöbb dicséretet, ő másszon fel a legügyesebben a bordás falra, őérte legyenek oda a kislányok, s ami ugyanilyen fontos, - ne maradjon megtorlatlanul, ha valaki fellöki, vagy megüti. Az általános iskolai időszakban fokozott terhet raknak rá. Szakkörök tömege, versenysport, külön órák rabolnak el elképesztően sok időt a gyermekéletükből. A kicsik eleinte istenítik az aput, aki saját példáiból vezeti le, hogyan lehet valaki sikeres. Ahogy azonban nyiladozik az apróságok értelme, gyakran rádöbbennek, nem is szeretnek a nyilvánosság előtt szerepelni, vagy nincs kedvük ahhoz a sportághoz, amelyet a papa kijelölt a számukra, sőt nagyon szívesen játszanának pajtásaikkal valamely „spéci” elfoglaltság helyett. És ekkor kezdődnek az igazi konfliktusok. Mély és őszinte szeretetüktől vezérelve igyekeznek megfelelni apu elvárásainak. De ezek ütköznek saját vágyaikkal, elképzeléseikkel. A kettősség belső ellenállást, agressziót kelt, amely különféle formákban tör felszínre. Érthetetlenül dacos válaszokban, a külön órák, edzések „ ellógásában” stb. Az apa személyisége viszont-agresszióval reagál. Megkezdődik a címkézés: „ha én ilyen lusta lettem volna, nem viszem semmire, olyan béna vagy, hogy rossz rád nézni, ilyen málé kölyköt egy lány se fog szeretni”... Rendre érkeznek a szidalmak mindazért, amit nem sikerült az emberszabászatban megalkotni. Az édesanyák általában ráéreznek a gyermekük vergődésére. Mentegetik őket, ahogy csak képesek, de ezzel éppen az ellenkező hatást érik el, a konfliktus mindkét szereplőjének lelki világában. 

Felfigyelni a kezdődő csavargásokra!

    Az anyai védelem az apa kontra fia viszályban a legtöbbször nem éri el a célját. A férjet felbőszíti, amiért már az asszonya sem érti, mi a kifogása a sráccal szemben. A gyermek pedig, - noha szívesen simulna a védelmező karok közé, - úgy érzi, bizonyítaná, hogy apjának van igaza, azaz nyámnyila, anyámasszony katonája, ezért inkább eloldalog az ölelések elől. És nagyon magára marad a problémájával.

   Gyakran akkor is hasonló jelenséggel találkozunk, ha az atya történetesen nem sikerember, hanem szürke köznapi lény. Ám ő éppen e szürkeség ellen lázad és abban reménykedik, hogy majdan gyermeke sikerei kárpótolják a saját kudarcaiért. Ennek érdekében magasra emeli a mércét, minden tekintetben megkívánja, hogy csemetéje olyan emberré váljon, amilyenné ő szeretett volna lenni. Az olvasó már sejti - ez az álom sem túl gyakran válik valóra.

   A huzavona sok áldozattal jár. Ezek közül a legnagyobb az, ha kialakul a kisfiúkban a meg nem feleléstől való szorongás. Ehhez rendszerint kisebbrendűségi érzés társul, s a kettő együtt negatív irányban befolyásolja a gyermekek személyiségfejlődését, sőt a későbbi, felnőttkori életét is.

   A figyelmes szülő számos jelét láthatja a belső nyugtalanságnak, amelyet a fent vázoltak okoznak. Például a korábbiakhoz képest feltűnően szívesen marad napköziben a gyerek, nem rohan haza az órák után, mint szokott, súlyosabb esetben pedig csavarogni kezd a barátaival. A csavargások eleinte önmagukba visszatérő körök mentén történnek, s csak az időtartamuk változik, a hangulattól függően. Szélsőséges esetben azután előfordulhat, hogy a kisfiú egyedül, vagy társakkal „világgá indul”, amelynek útvonala olykor csak a kert végéig, a falu/város határáig, vagy néhány villamos megállónyi távolságig tart. Viszont ha az elszakadás vágyát kiváltó okok nem szűnnek meg, valódi csavargásra is sor kerülhet. Hetente olvashatunk eltűnt majd megkerült gyermekekről, akiket csak a vakszerencse óv meg az úton leselkedő veszélyektől.

   Sajnos a maguk konfliktusaiba bonyolódott apák jelentős része nem figyel eléggé a kezdeti jelzésekre. Nem érzik át, hogy fiuk szinte szeretetre van kárhoztatva. Éppen mert rajonganak apjukért, felnéznek rá, mindent megtesznek, hogy elnyerjék az elismerésüket, megfeleljenek az elvárásoknak. És tőr a szívükben az ebből semmit észre nem vevő szülő zsörtölődése, pocskondiázása. De még a lelki fájdalmak ellenére sem csökken a szeretetük. Mivel azonban képtelenek feloldani az ellentmondásokat, valahogyan ki akarnak lépni az áldatlan helyzetből. Mint vázoltuk, néhányan csavarogni kezdenek, mások magukba zárkóznak, hogy önmaguk építette börtönükben leljenek némi védelmet. E lélektani történés-sorozatnak keserédes jellemzője az, hogy a megsértett, meggyötört gyerekek boldogan bontanák le a falakat, ha az apa mosolya biztatná  erre őket. Mindig készek a visszatérésre, de a hívó szó sajnálatosan gyakran elmarad. Az eredmény? Talán még soha ennyi magányos gyermeket nem nevelt a társadalom, mint napjainkban.

    A sors furcsa grimasza, hogy a mai tizenévesek szüleinek nagy része maga is fiatal, alig kétszer idősebb ivadékainál. Ennek ellenére valahogy elfelejtették, mit éreztek, hogyan gondolkoztak maguk is hasonló korukban. Esetleg hogyan szenvedtek az azonos szülői magatartástól. Nem fogják fel, hogy a gyermek nem egyszerűen emberanyag, amelyen szobrászkodni, vagy tetszésnek megfelelően gyurmázni lehet. Még nagyobb baj, hogy a szeretetre kárhoztatott ifjak magukba építik az apa viselkedés mintáját. Azután apaként ők is...

Elég gyakran hangzik el apai ajkakról: „nem értem, miért lett ilyen a gyerek? Hiszen szeretetben neveltük, foglalkoztunk vele, s mindent megkapott, amire szüksége volt”. Hogy mi mindent tartalmaz az „ilyen” szócska, az esetenként váltakozik. Lehet szófogadatlan, lusta, nappal is álmodozó, gyenge lelkű vagy éppen agresszív, makacs illetve könnyen befolyásolható. A lap aljáig tudnánk tovább sorolni azokat a viselkedési és tulajdonságbéli mutatókat, amelyek ellen az apukák berzenkednek. A tapasztalatok szerint a két nem közül a fiúkkal kapcsolatos a panaszok nagyobbik hányada. Még azokban a családokban is, hol az átlagosnál több időt szánnak gyermeknevelésre, közös programokra.